Egy változás öröme

Úgy gondoltam, meg kell osztanom önökkel, veletek, akik hasonló cipoben járnak, jártok, azt a jót, ami mostanában történt velünk 

Három gyermeket nevelo vidéki család vagyunk, kicsi lányom nyolcéves, autista. Nem beszélo, írtam volna még egy éve. Ma ez már nem igaz! 

Kicsit részletesebben: Annáról kétéves korától tudjuk, más mint a többiek. Nem beszélt, nem akart kommunikálni más módon sem, hisztizett dühöngött, mindig a veszélyt kereste, ám nem érezte, mibol lehet baj. Állandóan azt figyeltük, ne történjen baj. Közben oviba járt, de egyedül játszott, otthon mindig voltak, vannak aktuális kedvenc játékai, s azokkal nagyon jól eljátszik. S mi nagyon szeretjük. Igyekszünk sokat foglalkozni vele. Tanítjuk, keressük a lehetoségeket, hogy fejleszthessük. Közben rengeteg kudarc, kitolás, visszalépés, sikerélmény, segítés ért minket. Ám ez év oszétol Anna a balatonszemesi Beszédjavító Általános Iskola speciális csoportjában tanul. Az igazgatóno (Szabóné Molnár Mónika) pénzt, fáradságot nem kímélve nagyon nehezen tudta elindítani. Két tanító néni – engedjék meg, hogy név szerint emlitsem oket -, hisz nagyon büszke vagyok rájuk: Horváth Vilmosné – Kati néni, Táncos Beatrix – Bea néni – foglalkozik vele és kis társával. 

Igyekszünk mindenben együtt muködni, megbeszéljük, mit szeretnénk elérni, a pici céloktól a távolabbi nagyokig. Min kellene változtatni, mi történt aznap. Én kérem, mit segítsenek megoldani, ami nekem nem sikerült, vagy ok kérnek segítséget napi munkájukhoz, ahol megakadnak. Próbáljuk nem szidni egymást, hogy persze a szülo, és persze a pedagógus, hisz a cél a gyermek! S íme az eredmény! Anna beszél, akar kommunikálni. No nem folyékonyan mondatokban, de szavakkal, tomondatokkal jelzi gondjait: Menjünk sétálni!; Kapsz finomat – mondja, s tudjuk: ilyenkor fagyit kér. Autóval, halacska – horgászni szeretne stb. Már nem visít, ha bemegyünk a boltba, s nem veszem meg a fél boltot neki. Pedig nyúl a reklámokban látott drága pipereszerekért, Libero pelenkáért (amit kétéves korától nem is használ) de rám néz, és ha nem bólintok, tovább megy. És végre elmentünk úgy kirándulni, hogy pihentünk is, mert o játszott, felszólításra visszajött, nem arra ment el az összes energiánk, hogy ot fegyelmezzük. Csodás volt! Aki ismeri a hasonló helyzeteket, tudja, milyen nagy dolog ez! Eddig hisztizett – általában a számítógép elott -, ha játszani akart, ma türelmesen kivárja, hogy o következzen. 

Ma is nehéz mellette, mert nem gyógyult meg, csak rengeteget változott, az én más gyerekem más lett. Ma is dühöng, ma is rendetlen, ma is akaratos, de ebbol a mérleg átbillent, a nyugodt, hízelgo, kedves rosszcsont felé. Mi pedig a nyugodtabb, derusebb család felé tartunk. 

Köszönjük Kati néni, Bea néni! 

Hálás vagyok neked Uram! 

Alapítványt hoztunk létre autista és egyéb eltéro fejlodésu, sérült gyermekek fejlesztésére és szüleik támogatására. Osztol a Beszédjavító Általános Iskola és a TIK-TAK Alapítvány közösen csoportot indít, ahová a Fonyód-Siófok körzetébol várjuk a gyerekeket.

(Bovebb információ: Tóth Istvánné, cím a szerkesztoségben.) 

T. I.