A nagy egészségügyi reform közepette, mintha elfelejtkeztünk volna arról, hogy az nemcsak kórházakról, orvosokról, várólistákról, vizitdíjakról szól, hanem azokról is, akik nélkül elképzelhetetlen a gyógyítás. A szakszemélyzetről, az ápolókról is.
Az egészségügyben dolgozó ápolók, úgy gondolták, kiállnak a nyilvánosság elé. Május 15-ére fórumot szerveztek, hogy elmondják, milyen körülmények között dolgoznak, ők mit szeretnének, és figyelmeztessenek: ha ez így megy tovább öt-hat év múlva elfogynak. Nincs utánpótlás.
Csetneki Júlia, a Semmelweiss Egyetem főnővére Ápolók kritikus helyzetben című írásában foglalta össze röviden, hogy mi is az, ami ránk, leendő betegekre vár: hogy a kórházakban egyre kevesebb ápoló lesz, és az a kevés is egyre fáradtabb. Ebben az évben, Budapesten három évfolyamon, nappali képzésben 73-an tanulnak. Amúgy az utóbbi idők tendenciája, hogy az ápolók zömmel munka mellett tanulnak, nem kevés anyagi terhet róva ezzel a munkáltatóra: 2001 és 2007 között 87,78 százalék. Főiskolai végzettségű diplomás ápolónak pedig alig néhányan jelentkeznek: 2008-ban az egész országból 85-en akartak diplomát szerezni.
Mindennek persze évtizedekre visszanyúló okai vannak. Mindig alulfizetettek voltak az ápolók. De maradjunk csak a jelennél: több éve nem volt béremelés az egészségügyben, aki tud, elmegy jobban fizetett munkahelyre, és ha nyelvet beszél, akkor oda, ahol majd tízszeresét kapja ugyanazért a munkáért, mint itthon. Az egészségügyi reform miatt is sokan elmentek (kórház-bezárások, ágyszám-csökkentések). Említhetjük a tárgyi feltételek hiányát is, hogy nincs betegemelő, fürdető kocsi, ágytálmosó. Egy ideig úgy látszott, hogy a hiányzó személyzet pótolható Romániából, Szlovákiából. Az ideérkezettek mára haza- vagy továbbmentek. Magunkra maradtunk. Csetneki Júlia javasol is, kormánybiztos kinevezését és a bértömeg emelését például.
Az ország minden részéről jöttek ápolók, műtősök, asszisztensek, szülésznők, dietetikusok, védőnők, főnővérek, gyógytornászok, orvosok, kórházigazgatók, érdekvédő szervezetek képviselői, megtöltve a Semmelweis Egyetem elméleti tömbjének nagytermét. A hozzászólok már nem globálisan, hanem konkrétan sorolták a hiányosságokat. Azt például, hogy egy főiskolát végzett ápolóra 27 beteg jut a fővárosban, de például Nógrádban négyszer annyi, hogy a Délalföldön 100 ezer lakosra 487 ápoló jut. Nincs életpályamodell, tehát nincs perspektíva. Dr. Jákó Kinga, az SE orvos-igazgatója saját példákat mond (egyik sem szívderítő), és azt, hogy nem tudnak többet fizetni, mert nincs miből, és most hiába több 95-tel az aktív ágyuk, ápolójuk nincs hozzá, és nem is kapnak, hiába hirdetnek.
Dr. Gál János az SE Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika igazgatója hét évig külföldön dolgozott, fél éve jött haza. Azt mondta: bárhol járt a világon, a legjobbak a magyar ápolók voltak, de idegösszeroppanást vagy asztal mellett elalvást csak nálunk látott. Pedig ha nincs nővér, meghalnak a betegek, az intenzíven egy beteg mellé egy nővér kell – ha ez megvan, akkor kimutathatóan csökken a halálozás. Ez szerencsére megvan a klinikájukon, de általánosságban nálunk egy a háromhoz az arány, de egy hathoz is van példa. A válságkezelést azonnal meg kell kezdeni.
Sorolhatnám még a felszólalók konkrét példáit és megoldást kínáló javaslatait, meg a közösen megfogalmazott cselekvési programot, amelyekhez nem elég a jó szándék, politikai akarat kell. A felsorolás helyett álljon itt az egészségügy és benne az ápolók dicsérete. Janovszky Károlynétól, Marcsitól hallottam a történetet, akinek Gabó fia egy epilepsziás roham következtében olyan szerencsétlenül esett, hogy átharapta a száját, kitört néhány foga, a nyálkahártyájának egy része leszakadt. Mindez szombaton, pünkösd napján történt. Marcsi a legnagyobb elismerés hangján szólt a János Kórház traumatológiájának dolgozóiról, akik messzemenően figyelembe vették, hogy fia autista, hogy mindvégig vele lehetett, még az altatásnál is. Majd azt is elmondták, hogyan oldhatják meg a fogpótlást, szintén a Jánosban. Paksi Zoltán, egy autista fiú édesapja, hallva a történetet, megerősítette, hogy velük is hasonlóan jártak el, amikor autista fia veseproblémákkal bekerült a János Kórházba.
Köszönet érte és köszönet mindazoknak, akik még így is, minden baj, nehézség ellenére – ahogy az egyik résztvevő fogalmazott – itt, Magyarországon akarnak ápolók maradni.