Péntek van, a legnagyobb kánikula. Az Autisták Országos Szövetségének irodájában ketten vagyunk: Kocsis Alajos, a jelenlegi ügyvezető titkár meg én. Beszélgetni szeretnék vele az elmúlt évekről, hiszen hamarosan vált. Nehezen megy. Én a múltról szeretnék hallani, ő a jelenről, pontosabban a jövőről beszél.
Tizenegy éve dolgozik az Autisták Érdekvédelmi Egyesületénél. Akkoriban még ez volt a neve, egészen mostanig: a legutolsó közgyűlés döntött a szövetséggé alakulásról, kifejezve ezzel is a külvilágnak: hálószervezetről van szó. A szövetség életében Alajos már nem főállásúként vesz részt. Az ügyvezető titkári posztra pályázatot ír ki az elnökség, addig Petri Gábor, az egyesület/szövetség pályázati menedzsere lesz a megbízott ügyvezető titkár.
A jövő – csak úgy, mint a jelen – nem túl biztató. Egyre több a feladat, és a megnövekedett feladathoz a pénz sosem elegendő. 1996-ban, amikor Alajos először volt az egyesület titkára (két évig még nem főállásban), jóval kevesebb tagja volt az egyesületnek és jóval kevesebb volt a feladat, igaz rajta kívül nem is volt más alkalmazott. Később Horák Éva, alkalmanként négy órában besegített. Pályázatok akkor is voltak, Alajos megtanult “pályázatul”, megírta őket, és jó érzéssel tekinthet vissza: a legtöbbje nyertes volt. Tavaly a titkáron kívül még ketten dolgoztak az egyesületnél, idén már hárman. Hosszú évekig a Kocsis család XVI. kerületi lakásában volt az egyesület irodája, de ahogy terebélyesedett az egyesület, úgy lett egyre több munka, a feladat, és úgy lett túl kicsi a Kossuth Lajos utcai iroda, no meg távoli is, hiszen sokan vidékről érkeztek. Jó lett volna nyerni azon a pályázaton, amin helyiséget lehetett nyerni! Nem sikerült! Maradt tehát a bérelt iroda, szerencsére központi helyen, a Jókai utcában.
Ahogy felidézzük a mögöttünk hagyott éveket, egyre több emlék jut eszünkbe: a hajdani szülőtréningek, amiből könyv is lett; a Tamás Alajos Közösségi Házban rendezett karácsonyi és nyárváró ünnepségek, a 2002-től évente megrendezett Autizmus Napja. Kicsit szomorúan állapítjuk meg, hogy egyre kevesebben jönnek el az ilyen közösségi alkalmakra és szinte mindig csak ugyanazok. De tudomásul kell venni: talán azért van ez így, mert felnőttek a gyerekek és a szüntelen készenlétbe belefáradtak a szülők, de az is lehet, hogy megerősödtek a helyi szervezetek, és ezért nem jönnek sem a régiek, sem az újonnan belépők.
Eszembe jut Szöllőssy Ági, aki évekig volt az egyesület elnöke, és amikor nem vállalta a következő ciklusra a jelölést, azt azzal indokolta, hogy már túl nagy az egyesület, már nem ismer személyesen minden tagot. Úgy érzi, addig volt jó, amíg ő otthon, a saját maga gépén írta a válaszleveleket, címezte a borítékokat. Azoknak a szülőknek, akik 1989-ben az egyesület alapításánál ott voltak, felnőttek a gyerekei. Ott volt az indulásnál Kocsis Alajos is, az ő Nóra lánya is kijárta az iskolát, dolgozik egy védett szervezetnél. De akinek autista gyereke van, az pontosan tudja, hogy a szülő nem maga rendelkezik a idejével. Napirendjét a gyerekhez szabja, és sokszor reggel nem tudja, hogy néhány óra múlva nem kell-e rohanni érte az iskolába vagy a munkahelyre, mert valami miatt “kiakadt”. Nórával is sokszor előfordul, hogy “kiakad”. Ilyenkor menni kell érte. Beszélgetésünk olyan témát érint, ami mindkettőnk vesszőparipája: kellenének olyan munkahelyek, ahol a munkáltató és a személyzet tudja, mit jelent az autizmus, és legalább elemi szinten kezelni is képes az autisták problémáit. Azon a pár munkahelyen, ahol autistát fogadnak, egy-egy “kiakadásnál” a hozzátartozót hívják (többnyire a szülőt). Ennek megoldása (“keresztülverése”) már az utódokra vár.
Alajos a sokat megélt és látott emberek bölcsességével mondja: fiatal és mozgékony ember kell ide, akinek jó kapcsolatai vannak, aki otthonosan mozog a minisztériumokban, és aki bármikor ráér. Nincs benne önsajnálat, és én úgy gondolom, ha visszatekint ezekre az évekre, büszke lehet: nem dolgozott hiába. Egyben tartotta az egyesületet, sok, nagyon sok szülőnek adott tanácsot, címet, hogy hová kihez viheti a gyermekét, ismertetett jogszabályokat, és ha kellett, lelki támaszt is nyújtott. E feladataitól továbbra sem búcsúzik, hiszen nyugdíjasként napi négy órában továbbra is dolgozik a szövetségnek. Gondozza, frissíti a neten az Esőember-honlapot, válaszol a fórumozóknak, készíti a havi Hírleveleket, és reményeim szerint, úgy, mint a kezdet kezdetén, cikkeket is ír majd az Esőemberbe.