Nem mindenki lehet olyan szerencsés, hogy a kistelepülésen élő autista gyermekének az ovisellátás mellett még szakszerű fejlesztés is jusson. Egy nagyszerű kezdeményezésről szeretnék hírt adni, ami ismét csak azt bizonyítja, hogy sokszor a jóindulat, a befogadás, és a tolerancia elég ahhoz, hogy egy áldatlan állapot hirtelen jóra forduljon.
Marcaliban a családommal és a három gyermekemmel élek, közülük Álmos, a harmadik, autizmussal él. Öt és fél éves, nem beszélő, szobatiszta, ovis kisfiú, aki annak ellenére, hogy nem beszél, viszonylag jól megérti a beszédet és együttműködő. Jelenleg a fejlesztése nagyszerűen megoldott, mert városunkban a Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Házában idén megnyílt a “sérültek napközi otthona”. A fiam itt kap heti rendszerességgel fejlesztést egy olyan gyógypedagógus nénitől, aki nemcsak autizmusspecifikusan foglalkozik vele, de mint szülő is érintett: a harmadik kislánya autizmussal él. Abban, hogy Álmosnak ilyen szerencséje legyen, a véletleneknek is szerepük van, hadd meséljem el a történetét röviden.
Itt, a városban egy óvoda van, amelynek egy csoportja fogad be mássággal élő gyermekeket, (az sem kizáró ok, ha nem szobatiszta) és olyan óvó nénikkel, dadus nénikkel büszkélkedhetünk, akikre bátran rá lehet bízni a sérült gyermekeket. (Persze ez sem volt magától értetődő, mert tavaly integrálni akarták a csoportot, illetve “feltölteni”, de összegyűjtve a szülők aláírását, a jegyzőnő nem támogatta az ötletet.) Jelenleg a csoportba 15 kisgyerek jár, akik között a “húzóerőt” a szociális hátterük miatt lassabban fejlődő, illetve a beszédkéséssel bíró gyermekek jelentik. Járnak ide autisztikus, epilepsziás, hiperaktív, középsúlyos értelmileg sérült kisgyerekek, sokan nem beszélnek közülük. Az én kisfiam négyévesen került be, ekkorra ő már szobatiszta volt, de csak cumisüvegből evett, és csak az itthon elkészített turmixolt ennivalót, és mindennek a tetejébe még GFCF-diétán is volt/van. Ennek dacára az óvó nénik soha semmilyen akadályt nem gördítettek elénk, nem hivatkoztak az ÁNTSZ-re, hanem maximálisan segítőkészek és emberségesek voltak az első pillanattól kezdve. Nekik Álmos volt az első autista kisgyermekük, mégis olyan empatikusan álltak a dologhoz, hogy a fiam imád odajárni. A család után talán ők értenek már a legjobban “autistául”. Vannak laminált képeink, amikkel kommunikálnak, de ez sem kell mindig, hiszen Álmos jól érti a beszédet, és jól “metakommunikál”.
Amikor elmúlt ötéves, akkor kezdődött a kálváriánk, hol történjen a fiam fejlesztése a továbbiakban? Ekkortájt hívott fel egy kedves ismerősöm Lengyeltótiból (ő a mostani fejlesztőnk), aki maga is érintett szülőként és szakemberként a munkahelyéről távozni kényszerült az “áldásos” integráció miatt, és említette, hogy tudomása szerint a városunkban olyan intézmény nyílik, ahol sérülteket fogadnak, és amelyet a Máltai Szeretetszolgálat működtet. Beadta a pályázatát, és szerencsénkre meg is nyerte, így ő lett az intézmény szakmai vezetője, ahol szeretettel fogadták és a mai napig hatékonyan fejlesztik autista kisfiamat. Nem ő az egyetlen, aki “ilyen minőségben” van ott jelen, most hat autista gyermekkel dolgozik Mariann, mellette az intézménybe járó, egyéb fogyatékossággal élő személyekkel. (A legfiatalabb idejáró három-, a legidősebb 53 éves.)
Elmondhatom, hogy amilyen kételyekkel telve hagytam ott az első alkalmakkor a fiamat, most olyan nyugodt vagyok, ha érte megyek. Itt (az ovi mellett másodjára) megtapasztalhattam a teljes elfogadás légkörét és a szeretetét, ami áthatja az ott dolgozó összes munkatárs tevékenységét. Ma is emlékszem, milyen furcsa és egyben megnyugtató volt számomra, amikor először vittem Álmost Mariannhoz, és elkezdtem a szokásos módon “használati utasítást” adni hozzá, mire ő halkan félbeszakított: Tudom. Ekkor döbbentem rá, milyen iszonyatosan nagy előny, ha a szakember egyben szülő is. Nemcsak a fejlesztést végzi, hanem emberileg is számíthattam rá, bármikor segített, amikor éppen mélyponton voltam. Tőle tanultam a legtöbbet az autista gyermeket nevelő családok életéről, a nehézségek feloldásáról, és magáról a túlélésről. Tőle hallottam először olyan mondatot, ami úgy kezdődött, hogy: “Ha Álmost családban akarod nevelni…” – és nem voltam sem felháborodva, sem elkeseredve, hogy ki meri ezeket a szavakat ejteni előttem. El kell mondanom, hogy mennyire meglepődtem, amikor észrevettem, hogy a gondozók között van egy fiatalember is, aki szintén gyakran “dolgozik” a fiammal. Nagyon jó érzés volt látni, hogy kora és neme ellenére foglalkozni tud egy autista kisfiúval, és nem jelent számára gondot az ellátása sem.
Be kell valljam, először idegenkedve fogadtam magát az ötletet is, hogy Álmos a “sérültek” közé járjon. Hiszen ő “csak” autista! Az idegenkedésem megdöbbenésbe csapott át az első ottlétemkor. Idegen és ijesztő volt a sok sérült felnőtt látványa (a gyermekeket könnyebben elfogadja az ember) és a gondolat, hogy az én kicsim itt legyen közöttük. Mindenáron el akartam utasítani a gondolatot, hogy ő idetartozna. Aztán ahogy egyre többször mentünk, úgy oldódott fel a gátlás bennem, és úgy alakult át a kezdeti félelmem bizalommá. Fantasztikus érzés volt látni, hogy a sérült emberkék micsoda szeretettel viseltetnek egymás iránt, és mára már természetesnek veszem, hogy a felnőtt, “gondozott” lányok ölben hurcolják a fiamat, hiszen közöttük ő a “baba”. (Mára már több ilyen “baba” van.) Most már tudom, hogy odatartozik ő is. Nincs bennem szégyenérzet, ha leparkolok, és ismerős közeledik, látva hová megyek a gyermekemmel. Minden alkalommal vidáman és bizakodva távozom, mert látom, hogy mindenkinek jut hely, jut elfoglaltság, és jut törődés is. Legalább ezen a helyen.
Azt gondolom, lehetne ez követendő példa a nagyvilág számára. Mindenkinek ajánlom, aki erre jár, látogasson el ide!
Lipusz Andrea