Később, már felnőtt fejjel úgy éreztem, ez volt az egyetlen hagyomány: megtanulni embernek lenni! Mindez, s talán a sok keserves zárdai nap alapozták meg az életem teljes menetét. Igen, már diplomás óvónőként jöttem rá, hogy az alapokat ott a zárdában, anyám ragaszkodó szigora és nagyanyám csodálatos, szinte suhanó érintései, igazi kiscipói indították el utamat. A mai napig is abból élek, számomra nagyanyám az igazi példa, az érték. Aki hátrakötött fővel, hosszú szoknyájában, felkötött, sarokra igazított kötényével áll előttem – s ma is kimegyek a temetőbe, elmondom neki, mi a gondom: Jó lenne, ha a harang lábánál megint kivenné a meleg cipót köténye felhajtott sarkából, megérintene, s ha mosolyogna, tudnám, nagy baj nem lehet. S ha kendőjét meghúzva látnám, tudnám, nem jó az irány: „Vigyázz, figyelj szeretteidre!” – jelezné, s segítene. Ha anyámnak, apámnak elmondom gondom-bajom-örömöm, érzem meghallgatták.
(Részletek Herfert Kisztina: „Keresztül a XX. századon, a majortól a kuckóig” című dolgozatából)