Sokáig nem tudtam a valódi nevét. Mindenki Kalán néninek hívta. Aztán mikor kitüntetést kapott az autizmusért végzett munkájáért, akkor kapcsolódott össze Kalán néni és Paksi Pálné neve. A nyugdíjas óvónő fáradhatatlan, mindig töri valamin a fejét, és amit egyszer kigondolt, azt meg is valósítja. Pedig sokszor ütközik falakba, de olyan fából faragták, hogy minden nehézség kitartóbbá teszi. Kitartás pedig kell az autizmus ügyéhez. Kalán néni tíz éve állja a sarat, ennyi idő telt el a Kalán néni Pihenőkertje Alapítvány bírósági bejegyzése óta. Erre a tíz évre emlékeznek Csorváson, szeptember 11-én, de nemcsak ezt ünneplik, az autizmus napját is.
Telefonon beszélgetünk arról, hogy mi is lesz ezen a nevezetes napon. “Ott a meghívó, rajta van minden” – nevet Kalán néni, aztán azt mondja:
– Sok öröm és kevés duma lesz. Eljön a polgármester úr, Szilágyi Menyhért, mert ő lesz a házigazda, és ő nyitja meg a kiállítást. – (A kiállított műveket – mondanom sem kellene – a fogyatékosok készítették.) – Rövid kis műsort adunk mi, csorvásiak és a pusztaföldvári fiatalok, akik vendégségbe jönnének hozzánk. De a hagyományos palacsintás vendéglátásunkat már mindenki várja.
– Ki csinálja a palacsintát – érdeklődöm – és mitől olyan várva várt esemény ez?
– A mi postásunk, aki akkora palacsintákat csinál, hogy a csodájára járnak, mert nemcsak nagy, hanem finom is.
– Rendes postás van arrafelé, megérdemli, hogy megtudjuk a nevét.
– Rendes bizony, évente egy hízott disznót is kapunk tőle. Major Pálnak hívják.
(A disznóra pontosabban a disznóvágásra kapott szíves invitálásra emlékszem. Tavaly, ha nem fagy be a benzin a hűtőmben, ott lettem volna a csorvási disznóvágáson – meg másutt is, ahová elígérkeztem -, mert ilyenkor nagy felhajtás van, és egy újabb alkalom a barátokkal való együttlétre.)
– Mi lesz még a nevezetes napon?
– A legvégén diszkó a fiataloknak, de előtte még játékos sportdélután, hiszen nem kívánhatom, hogy minden fiatal végigülje a hivatalos ünnepséget. Olyanokat találtunk ki, amelyeket, csoportosan lehet játszani, és mindenki győzhet. Lesz például léggömb- és lisztfújás, vagy szívószálas málnaszörpivási verseny. És nálunk mindenki győztes lesz, mindenki kap valamit, mert itt a részvétel a fontos.
Kalán néninél tízen élnek a lakóotthonban, öt segítőjük van. De elkelne még nem is egy lakóotthon ezen a környéken, hiszen, mint Kalán néni mondja, nemcsak a hazából, hanem a határon túlról is jönnének lakónak. Az érdeklődők, mikor meghallják, hogy nincs üresedés, akkor szeretnének fölkerülni a (nem létező) várólistára.
– Isten mentsen, hogy én ilyet csináljak – méltatlankodik Paksi Pálné. – Csak nem képzelik, hogy majd úgy fogok nézni a lakókra, hogy ki meddig húzza. De mondom, nincs olyan nap, hogy ne jönnének, mert azt te is tudod, hogy a 16 éveseknek, akik kikerülnek az iskolából, a képzésből, sehol nincs helyük. Jó lenne még egy otthont építeni, de nincs rá pénzünk. Arra sem volt, hogy a falu közepén megvegyünk egy házat, ami örökre megoldotta volna a munkával kapcsolatos gondjainkat. 54 ember jár be hozzánk dolgozni, Szekeres Erzsi az Összefogástól és az Ovita ad munkát nekünk. De lennének még többen, csak már nem tudjuk hová leültetni őket.
Elbúsongunk egy kicsit a pénztelenségen (nem jönnek a működési költségek, kevés a civil támogató), de aztán azt mondja Kalán néni (és milyen jellemző rá ez az optimizmus):
– Hagyjuk ezt a csudába, inkább annak örüljünk, hogy ennyi ideig talpon maradtunk, és ha eljönnél, koccinthatnánk a jövőre is.
Paksi Pálné, Kalán néni fáradhatatlan. Mindig valami újba kezd. Nézem a tízéves évfordulóra kiadott színes leporellót, ebbol idézek: “Az akkori infrastruktúránkat az az egy kockás füzet, toll, írásra programozott jobb kezem jelentette. Kigondoltam magam. Diktáltam önmagamnak. Írtam én. Kapcsolatok keresése, izgalmas, elkeserítő, néha humoros ötleteket adott a továbblépéshez. Legizgalmasabb a postásra várni, ő jelentette társadalmi pozíciónk értékelését. Ha kettőnél több levél érkezett, hangosan dudált, néha megdicsért: Ügyes azér’ maga. 800-900 km vonatozás időt biztosított a tervezésre, elkeseredett napok újrakezdésére, Igazából soha nem akartam abbahagyni, leginkább a tudásomat igyekeztem kiegészíteni. Ma is ez a fontos. Első levelemet írom számítógépen.”
Isten éltesse sokáig Kalán nénit és Pihenőkertjének lakóit – sok tíz éven át!
Ferenczy Ágnes