Tumann Imre – Autista lányunk fejlődése

Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló könyvük folytatását közöljük. A könyv – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),… hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.  

N agyon szerettük volna, ha végre mások is foglalkoznak Katival. Gyermekközösséget, ahol társak között lehetett volna lányunk, továbbra sem sikerült találni. Felkerestük a főiskolát, ahol Bárczi igazgató úrral megbeszéltük problémánkat. Sok hasznos javaslatot tett. De Kati fiatal kora miatt gyógypedagógiai intézet nem jöhetett szóba.(Nem volt a közelünkben gyógypedagógiai óvoda.) Az igazgató úr helyben hagyta “fejlesztési programjainkat”, és azok következetes folytatására bíztatott. Megerősítette, hogy a betöltött négyéves kor után vihetjük Katit a Lipót¹ Gyermekosztályára. Ott a biztos segítség. 

Úgy döntöttünk, folytatva Kati kialakult “életmódját”, megvárjuk a második baba születését. Kati négyéves lesz, kérjük kivizsgálását a Lipóton. (Főiskolai tapasztalatainkra emlékezve, jó benyomásaink voltak az említett intézetről.) Végre volt határozott elképzelésünk. Tehát: a programunkat folytatjuk. Igyekszünk igen nyugodt körülményeket teremteni, kellemes élményeket nyújtani neki. Megpróbáljuk őt a babavárásba bekapcsolni, kíváncsiak voltunk, megérti-e és ha igen, mit szól hozzá, hogyan viselkedik? Először csak mondogatta: “jesz testvéjke”. Később vele együtt vettünk új pelenkákat, kis holmikat. Ismerősök is adtak kölcsön holmikat, azokat is mutattuk: “a testvérkéé lesz” magyarázattal. Nem voltak ez ügyben különösebb megnyilatkozásai. Inkább nekünk jelentett örömöt, hogy beszélhetünk neki a várva-várt testvérkéről. 

El kell mondanunk, hogy lányunk mássága, “elmaradása és különös magatartása” – még ha kénytelenek voltunk is elfogadni – nehezen volt megélhető. Szakmai munkával és tudásunk gyarapításával, a ránk bízott gyermekek szeretetével, látva mások problémáit, próbáltunk megnyugodni (ez utóbbi nem csak akkor volt megnyugvás, ma is öröm: a volt tanítványok gyakran jelentkeznek – árad belőlük is a szeretet!) 

Lassan 1963 októberének végét írjuk. Lányunk már jócskán elmúlt három és fél éves. Kati, óvoda hiányában, és mivel nem volt óvodaérett, véletlenül sem érzékelhette kortársai próbálkozásait. Maradt tehát a hagyományos – segítségünkkel és az ő passzív részvételével történő – öltözködés, cipőfűző nélküli cipőfelvétel. Mindezt naponta sokszor, az unalomig gyakorolva. Egyre inkább az volt a véleményünk, hogy az óvodai nevelés, ha csak fél napra is, de igen fontos lenne. Ám ilyen gyereket nem lehet bevenni az óvodába, mert az “óvónők és a dajkák – a többiek rovására – nem bíbelődhetnek elmaradott gyerekekkel, nem beszélve arról, hogy esetleg megtámadná a többieket! No, meg mit szólna a többi szülő. Majd ha nagyobb lesz, akkor vigyék a gyogyóba!” Az előbbiekben az e korosztállyal foglalkozó szakemberek véleményét idéztük. (Rákosi elvtárs rendszere elérte, hogy az általános iskola nyolc osztálya után, három évet tanult egy óvónő, érettségiznie sem kellett. Sajnos, aki nem szerette a gyerekeket, az nem is igyekezett semmi újat megtanulni – a mozgalmi dalokon kívül.) Tehát az együtt nevelés szakmai és szemléletbeli feltételei teljesen hiányoztak. Nem sikerült azt sem elérni, hogy a háromtól hatéves korig terjedő életszakaszban valamiféle segítséget kapjon az arra rá szoruló, eltérő fejlődésű gyermek, és az őt nevelő szülő. Bár ezt határozottan szorgalmazták főiskolai tanáraink, főleg Flóra néni² tanszéke, a pszichológiai tanszék.(Volt olyan pártvezér, aki azt mondta, nem kell erről beszélni!) 

A jelzett életkorban, azt mondhatjuk el Katiról, hogy elért szintjét minden tekintetben tartotta. Újabb eredményeket nem tapasztaltunk. Az elért szinten már hónapok óta stagnált. Ez a stagnálás is autisztikus tünetnek bizonyult. 

Családi életünk 1963 októberében is, mint a tanév folyamán, hagyományosan zajlott. Ági és a magzat jól voltak. Sokat és akrobatikusan mozgott a baba (előre vetítve későbbi kerékpáros és síző teljesítményeit). Még mindig a szülőkkel laktunk együtt. A Mami, nem vette jó néven, hogy fáradtságunkat vasárnap reggelente pihentük ki, szerinte ez csak lustálkodás volt. Módszeresen indították a “verklit” a konyhában. Ez azzal kezdődött, hogy a tűzhelyet kihamuzták. (Átkozottul erőteljes hangot adott a hamu lekotrása, majd a szemétbe vitele – erőteljes ajtócsapkodással kísérve. Azért sem keltünk fel! Majd reggelizésünkkel akadályoztuk a konyhában az ebéd tárgyában folytatott erőfeszítéseket.) Ezek után végre több-kevesebb zűrrel, elkezdtük a vasárnapunkat. Templomba sétálni nem lehetett Katival, bár nagyon szép és felemelő prédikációt hallhattunk volna plébánosunktól, aki kora egyik legműveltebb embere volt, híres egyházjogász.
Ismert minket, ő esketett, és ő keresztelte később két fiunkat is. Nem tudtuk, ki fog “feldobni”, a templomba menés miatt. Pedagógusoknak akkoriban ez megbocsáthatatlan cselekedet volt. Hát mi alakítottuk a szocialista embertípust, még a fogyatékosok között is!

A plébános úr nagyon tisztelte hivatásunkat. Minden találkozásunkkor volt néhány kedves szava hozzánk. Problémáinkban együtt érzett velünk. Ilyenkor hárman együtt folytattuk ifjúkori sétáinkat. Ezek lényege, mint régen, mindig hasznos beszélgetések közeli és távoli terveinkről. Nagyon jóleső és hasznos beszélgetések voltak, amiket néha Kati “zavart” meg egy-egy érdekes látnivaló közlésével. De ennek csak örültünk, mert végre meglátott valamit, közölte és netán kérdezett is. Fogyatékos tanítványainkat megtanítani kérdezni, ez volt az egyik legnehezebb feladat. Katinál is a színképtáblák segítségével építettük a beszédét. Ez azt jelentette, hogy a színes táblák alá először képben, később írva rendeztük a szófajokat. Piros tábla: főnév – Ki? Mi? – kérdés felül felírva, alatta a felsorolás stb. Kék tábla: ige… stb. Katinál mindig táblák nélkül ugyan, de a kérdőszavaknak megfelelően “építkeztünk” Mi, hol, mit csinál, milyen? stb. A milliószoros gyakorlás eredménye volt, hogy lányunk beszéde a fentiek szerint kezdett logikussá, értelmessé válni. (Ez utóbbi, mintha az értelmi fogyatékosságot zárta volna ki.) 

Tovább gondolva gyermeklélektani tanulmányainkat, egyre foglalkoztatott bennünket, hogy felismerhető-e valami az ép óvodás gyermekre jellemző dolgok közül, hogy egyénileg alkalmazott fejlesztő eljárásaink eredményeztek-e valamit? 

Megszerette a könyveket. Már szívesen hallgatta a meséket hosszabb ideig is. Egyszerű meséket, a könyvek képei alapján környezete eseményeiről. A gyermekkönyveket egyedül megnézte, de versikét, mondókát csak velünk együtt volt hajlandó elmondani. A zene iránti érdeklődése a zenehallgatásban merült ki. Nagyon szerette a gyermekdalokat, de minden mást is, ami ritmusos volt, például táncdal a rádióban, vagy amit hanglemezről hallott. Nagyapja hegedűjátékát is élvezte. Azt, hogy esetleg tudja egyedül is, azt ugyanúgy elhallgatta előttünk, mint az idegenek előtt a beszédet. Ha egyedül volt, és úgy gondolta, hogy senki nem látja, a zene ritmusára teljesen összerendezetten mozgott, forgott, táncolt. Voltak színes, jól megfogható nagyobb építőkockái. Sajnos az építést még csak nem is utánozta, csupán színek szerint rakosgatta a kockákat.  
(Folytatjuk)