Ilyen különös embert még nem játszottam

Ritka szerencsés találkozás volt, hogy az 1988-ban készült Esőember című amerikai filmet akkor mutatták be nálunk, amikor Balázs Anna és munkatársai megalapították az Autizmus Kutatócsoportot. A négy Oscar- és Globen Globe-díjat nyert film egy csapásra ismertté tette az autizmust, holott addig Magyarországon – néhány szakembert kivéve – nagyon kevesen tudtak róla.

Több mint húsz év telt el a film bemutatása óta és azok, akik nem látták a filmet, nem is értik az esőember elnevezést. A film egyik főhőse, az autista Raymond, kisgyerekként nem tudta kimondani a nevét, helyette ezt mondta: Rain man, ami szószerinti fordításban Esőembert jelent. A film nyomán nagyon sokan esőembereknek hívják az autista személyeket, és az elnevezés sok egyesület és alapítvány nevében is megjelent. Most az új generáció is megismerkedhet az Esőemberrel – a színházban.

Az Orlai Produkciós Iroda alapítója, vezetője, Orlai Tibor, egy vele készült interjúban arról beszélt, hogy fontosnak tartja, hogy az előadásoknak társadalmi üzenete legyen: „…úgy éreztem, hogy az autizmus is egy olyan témakör, ami szintén a mássággal foglalkozik, de nem törődünk vele eleget. Sok olyan emberrel találkozunk, akit furcsának látunk, de nem tudjuk, hogy miért. És emiatt megbélyegezzük. Ez a mi társadalmunk jellemzője… Az Esőember azt mutatja meg, hogy egy autista ember azzal, ahogyan létezik, szeret, gondolkodik, hogyan tud egy másik embert megváltoztatni, másik pályára állítani.”

Hogy ez a produkció (is) fontos Orlai Tibornak és a rendező Anger Zsoltnakazt a szereposztás is bizonyítja: a főszereplő Kulka János, az aranyifjú testvér (aki csak apja halála után tudja meg, hogy van egy öccse), Nagy Ervin, és a doktor szerepében kettős szereposztásban két olyan nagy színész és közönségkedvenc játszik, mint Garas Dezső és Kézdy György.

 

A legnehezebb feladat (szerintem) Kulka Jánosnak jutott, akivel a Nemzeti Színházban találkoztam. Aznap este is játszott Schiller Ármány és szerelemcímű darabjában. Meglepődött, mikor azt kérdeztem, volt-e már hasonló szerepe, mint az Esőember.

– Ezt hogy érti?

– A színész az érzelmeket játssza el, az arcával, a testével. Az Esőember arcán nincs érzelem.

– Így még nem gondoltam rá, hogy nincsenek érzelmei…

– Biztos vannak, csak kívülről nem látszik – vetem közbe

– Az biztos, hogy ilyen különös embert még nem játszottam. Azt gondolom, hogy az autistáknak különös belső világuk van, amibe mi nagyon nehezen tudunk belehelyezkedni, amiről talán a szakemberek tudnak. De ahogy egyre többet foglalkozom az autizmussal és a szereppel, egyre inkább azt látom, hogy tele van a világ autistákkal. Ha elnéz egy embert a villamos-megállóban, ahogy magában beszél vagy forgolódik… Az embernek, mint lénynek a veleszületett… hogy is mondjam… tulajdonsága ez a magány, vagy a világban való „magában levés”. Ez szerintem minden embernek alapélménye: ez az out levés, kívül levés, az élet nagy pillanataiban is egyedül maradása… ez szerintem majdnem egy autista tünetnek nevezhető.

– Akkor hogy kell egy ilyen szerepet eljátszani, ami más, mint a többi, ahol mégsem játszhat az arcával, a hangjával – kérdezem újból, ragaszkodva (mint az autista személyek) a saját kérdésemhez.

– Ez nem így van. Mindenki máshonnan kezd egy szerepet. Persze érdekes a gyógyászati, az orvosi része, és minimális elvárás, hogy az ember tudja, hogy hogyan kommunikálnak, vagy nem kommunikálnak, hogyan beszélnek, ha beszélnek, hogyan reagálnak, vagy nem reagálnak.

Ez egy része a szerepnek, de ezen túl, ez is legalább olyan gazdag érdekes szerep, mint bármelyik más új, amivel találkozom. Nem kívülről megyünk befelé, hanem mindig egy szerep lelkét próbáljuk megérteni. Én mindig megpróbálom a magamban meglévőt összehasonlítani a szerepben lévővel, vagy magamban elhelyezni, és onnan, ami közös, azt próbálom felöltöztetni úgy, amilyennek én gondolom. Ahogy haladok a szereppel, egyre inkább azt gondolom, hogy minden emberben lakik egy autista kisgyerek vagy egy autista felnőtt. Nekünk szerencsénk volt, és megtanultunk viselkedni, vagy nincsenek olyan génhibáink, amelyek ne tették volna lehetővé, hogy közlekedjünk a világban.

– Hallottam, hogy bejár a Delej utcába, az Autizmus Alapítvány és Kutatócsoporthoz, hogy autista fiatalokkal találkozzon.

– Igen, nagyon nagy élmény, már három alkalommal voltam ott. Sajnos, öttől hétig van, és nem tudok végig ott maradni, mert minden este játszom, Nagyon érdekes, és az is olyan furcsa, hogy ismerős. Egyáltalán nem érzem azt, hogy holdbéli tájra léptem. Nem idegenek nekem, nem érzem azt, hogy sérültek között vagyok.

– Tudják azt, hogy maga A KULKA?

– Hát persze, hogyne. Vannak köztük sorozatfüggők, mint a darabbeli Esőember, ők Szomszédok-függők,

 – Beszélgetnek magával?

– Persze. Csabival a mozdonyokról beszélünk, a másikkal a Szomszédokról. Bármiről, és soha nincs semmi kényszeredettség, rendkívül megértők. Azt nem tudom, hogy azt tudják-e, hogy miért vagyok ott. Valószínűleg elmondták nekik – titkolózni nem akarok –, de a jelenlétemet természetesnek veszik, az ott dolgozók azt mondták: ez nyitott hely, hozzá vannak szokva a látogatókhoz.

– A filmet látta, gondolom. Ez mennyire befolyásolja? Ez egy amolyan kötelező kérdés.

– Igen, láttam. Az nekem olyan furcsa, hogy életemnek fontos szerepeiről – III. Richárd, Hamlet stb. –, amit mind-mind eljátszottak előttem nagy színészek, megkérdik, hogy mit szólsz, hogy a Lawrence Olivier… (kár, hogy nem tudom, melyik újságíró hanglejtését utánozza). Lehet, hogy tiszteletlenségnek hangzik, de hát mit szóljak? Tudom, hogy csodálatos színészek, fantasztikus kollégák, de hát akkor is: nekem kell most eljátszani. Remélem, nem fogja félreérteni, de valahogy a film, az Esőember, nekem nem épült be úgy az élményeim közé, mint nagyon sok embernek, akik megállítanak az utcán, és azt mondják: Úristen, az Esőember…

– Valószínűleg inkább Dustin Hoffmanra emlékeznek.

– Valószínűleg a kettőre együtt, tényleg fantasztikus alakítás, és olvastam már azóta arról, aki modellje volt a filmnek. Nemrég halt meg. De úgy gondolom, így semmihez nem szabad hozzákezdeni, hogy már más nagy színész eljátszotta, mert akkor ez olyan lenne, mintha még egy terhet venne magára az ember. Nem elég, hogy egy komplikált szerepet játszik, és akkor még azt is, hogy Úristen, akkor mit fognak szólni…

– Akkor milyen lesz a maga Esőembere? 

– Ahányan játsszák, annyiféle… Milyen lesz? Megpróbálom el… Látja, ezt sem tudom elmondani magának

– Majd megnézem. Azt tudja, hogy az Autisták Országos Szövetsége azt tervezi, hogy megvesz egy előadást?

– Nem, nem tudtam róla.

– Arról azért biztosan tud, hogy az AOSZ munkatársa, Zeliska Ildikó, egész kis promóciót csinált magának és az Esőembernek a Facebookon?

 – Nem, nem, erről sem tudtam.

– Sőt, még a próbáról is van ott egy link. Én is az ő oldaláról tudtam meg , hogy a Youtube-on megnézhetem magát. Igaz, az összeállítást nem ő csinálta. Gondolom, az Orlai Pordukciós iroda anyaga. Ő csak föltette a saját oldalára.

– Tényleg? Hát erről sem tudtam. Egyetlen egyszer volt, hogy beengedtünk valakit a próbára… És milyen volt?

Ezt pontosan úgy kérdezte, mint a gyerek, amikor bemutat valami nagyszerűt a szüleinek, és most várja a hatást. Az pedig megtisztelő, hogy az én véleményem számít, bár én is közönség vagyok. Beszélünk kicsit a próbáról, meg arról, hogy ma már semmit nem lehet titkolni a fényképezős mobilok és az internet korában, és talán azért is magukba zárkózóbbak az emberek.

Közben megszólal az ügyelő hangja, ami Kulka Jánosnak is figyelmeztető: itt az idő, kezdjen a szereppel foglalkozni, öltözzön, sminkeljen, hogy e műveletek közben kívül-belül von Walter első miniszter legyen. Búcsúzás közben sután valami olyasmit mondok:

– Azt azért köszönjük, hogy a népszerűségével az autisták mellé állt.

Kár, hogy nincs videó melléklete az Esőembernek, hogy visszaadhatnám Kulka János arcát, és hangját, ahogy ezt mondta:

– Nagyon kedves, hogy így gondolja, de azt a szerepet, hogy „a drága János az autisták mellé áll…” (elneveti magát), nagyon nagy álság lenne ezt mondani, bár ez is egy aspektusa a dolognak.

– Rosszul fogalmaztam – próbálok magyarázkodni, hiszen tényleg rosszul fogalmaztam: –

Arra gondoltam, hogy ha megkérik, hívják, hogy álljon ki, képviseljen egy ügyet az autistákkal kapcsolatban, akkor azt – gondolom –, megtenné.

– Hát persze. Boldogan.

Ferenczy Ágnes

Dan Gordon: Esőember (Rain Man)

Helyszín: Belvárosi Színház
Bemutató időpontja: június 25., péntek, 20 óra

További előadások:
június 26., 27., 29., 30. – 20 óra
július 1., 2., 3. – 20 óra

Fordította: Zöldi Gergely
Jelmez: Kovács Andrea
Díszlet: Sebő Rózsa
Világítási terv: Bányai Tamás
Grafika: Szöllősi Géza
Produkciós vezető: Gyulay Eszter 
Rendező: Anger Zsolt
Producer: Orlai Tibor

Szereplők:

Raymond Babbitt – Kulka János
Charlie Babbitt – Nagy Ervin
Susan – Cseh Judit
dr. Bruener – Garas Dezső/Kézdy György
                                        *

Kulka János lemezbemutató koncertjei: Kaposvár, Kaposfeszt, augusztus: 13–19.

Az augusztus 13. és 20. között megrendezett nemzetközi kamarazenei fesztiválon öt estén át színpadra lép, hogy a fesztivál kísérő rendezvényeként bemutassa második lemezét a közönségnek (az első sok évvel ezelőtt készült).