Eretnek módon cselekedtem

Faragó Ferenc gyógypedagógust novemberben elnöknek választották. Az Autisták Érdekvédelmi Egyesületének új vezetője 2001 januárjától veszi át a feladatokat. Addig Szöllőssy Ágnes, a leköszönő elnök fokozatosan átadja neki a folyamatban lévő ügyeket, és azokat is, amelyek még megoldásra várnak. 

Faragó Ferenc egy általános iskolában dolgozik. A XIV. kerületi Álmos vezér úti, Benedek Elekről elnevezett intézménybe kétszáz, enyhe fokban értelmileg sérült gyerek jár, közűlük nyolc az autista. Faragó tanár úr azóta foglalkozik velük, amióta – úgy hat-hét évvel ezelőtt – az első ilyen csoportot megalakították az iskolában. 

A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán végzett (akkor még így hívták), oligofrén¹ és pszichopedagógia² szakon. Amikor diplomát kapott 1979-ben Magyarországon még senki nem beszélt az autistákról. Végzés után azonnal a Benedek Elek iskolába került – akkor még ezt sem így hívták – , s mert hűséges természet, most is itt van, két éve nemcsak tanárként, hanem igazgatóhelyettesként is. Azóta kevesebb ideje jut az autista csoportra, de amit ott elvesztett azt majd behozza az egyesületben, hiszen tennivaló van bőven. Épp ezek miatt találkoztam vele egy délutáni napon az iskolában. 

– Váratlanul ért a jelölés – válaszol kérdésemre: hogy mit szólt, amikor emiatt megkeresték. – Biztosan nem mindenki ért egyet megválasztásommal. De szeretném azt a munkát továbbvinni, amit az elődeim elkezdtek. 

– Tételezzük föl, hogy mindenki tudja, mit tett le az egyesület az asztalra. Beszéljünk inkább arról, hogy mi az, amit fontosnak tart, mi az, amit sürgősen meg kellene oldani. 

– A gondokat jól ismerem, hiszen az utolsó csoportom is az autisták voltak. Igazgatóhelyettesként is kapcsolatban vagyok velük is, meg a szülőkkel is. Olyan terület nincs, ahol ne lenne munka, mégis két, sürgősen megoldandó gondot látok. Az egyik: a szülők mentális³ karbantartása. Jobb szó most hirtelen nem jut eszembe. Úgy ahogy, de megoldottuk a gyermekek életét: van, ahol már a bölcsődébe is felveszik őket, a közoktatási törvény pedig 16 éves korig biztosítja az oktatást, sőt ez még meg is hosszabbítható. Az persze más dolog, hogy a törvényt hogyan hajtják végre… (Erről bővebben Tumann Imre: Nehéz tanácsot adni c. cikkében olvashatnak⁴  F. Á.) A szülők viszont magukra maradnak a gondjaikkal. Amiről most beszélek, azt még nem egyeztettem az egyesület elnökségével, de meggyőződésem, hogy kell egy időpont – mondjuk havonta egyszer -, amikor a szülők fölkereshetnék az egyesület pszichiáterét, a vidékiek fölhívhatnák telefonon, és kellene egy gyógypedagógus is, aki a nevelési problémákban adna tanácsot, vagy meg tudná mondani: kihez forduljanak. Ehhez a körhöz tartozik az is, hogy időnként csoportfoglalkozásokat kellene tartani a szülőknek – ahogy ma divatos szóval mondják: tréningeket -, pontosan azért, hogy jobban szembe tudjanak nézni a gondjaikkal. Persze nem hiszem, hogy ez csodaszer lenne, de hogy segít, abban biztos vagyok. Arra is gondoltam, hogy amolyan utazótanári formában kellene ezt megoldani. Csak most nem a gyerekhez, hanem a szülőkhöz utazna a szakember. Ehhez azt is kellene tudnunk, kik azok, akik erre a munkára vállalkoznának, akár a fővárosban, akár vidéken. 

– Ehhez persze pénz kell, hiszen az utazás nagyon sokba kerül. Aztán meg kell fizetni a pszichiátert is, a tréningvezetőt is, a gyógypedagógust is. Úgy gondolom, ezek a formák csak akkor működnének, ha ingyenesek lennének, vagy minimális térítési díj fejében lehetne igénybe venni. 

– Erre én is gondoltam, egyetértek azzal, amit mondott. Reménykedem abban, hogy pályázati úton elő lehet rájuk teremteni a pénzt, hiszen az államnak is jobb, ha a szülők nem mennek tönkre lelkileg, majd ennek következményeként testileg is. 

– Két területet említett. Mi a másik megoldandó feladat? 

– Az általános iskolát befejezett fiatalok sorsa. A 16 éven fölülieknek se szakképzés, – kivételek szerencsére akadnak – se védőmunkahely-hálózat. Az autisták között vannak egészen magas intellektusúak, és vannak ilyen-olyan mértékben értelmi fogyatékosok. De hogy képezhetők, azt az is bizonyítja, hogy amikor én eretnek módon cselekedtem, és bevittem az autista csoportba a számítógépet, akkor a gyerekek nagyon hamar megtanulták a használatát. Még olyanokra is rájöttek, amiket én nem mutattam meg nekik. Pedig a csoportban az enyhe fokban értelmi fogyatékosok vannak többségben. Még arra is hajlandók voltak az addig nem kommunikáló gyerekek, hogy a számítógépben föltett kérdéseimre válaszoljanak. 

– Amit most mond, az messzire vezet. Mert én – bár nem vagyok szakember, sem gyógypedagógus – azt veszem észre, hogy nálunk egy-két pedagógiai, pszichológiai irányzat alapján foglalkoznak a gyerekekkel, és mindazt, ami ettől eltér, azt nem szeretik, elvetik. Holott épp azért, mert nincs két egyforma autista, nem is lenne szabad egy-két módszer alapján foglalkozni velük. 

– Ezt magam is így gondolom, és nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel. Szakítani kellene azzal, hogy az autistákat csak a behaviorista⁵ szemléletmód, a magatartás alapján lehet megközelíteni. Itt lenne az ideje a holisztikus⁶ szemléletnek, azaz a maga teljességében kellene az autistákkal foglalkozni. Arról nem is beszélve, hogy szerte a világban többféle módszert alkalmaznak, és sikereik is vannak. Egyik sem egyedüli gyógymód, de ha ki sem próbáljuk azokat, akkor nincs mit elvetnünk. Ezen is jó lenne változtatni. 

– Szerintem itt a szülők lennének a legfőbb partnerei. Abban már nem vagyok biztos, hogy a szakemberekkel könnyű dolga lenne. Pedig elég lenne eljönniük egy-egy szülőfórumra vagy olyan tanácskozásra, mint a legutóbbi, ahol különböző szülőcsoportok képviselői fogalmazták meg gondjaikat, hogy rájöjjenek, milyen elemi igény van az új módszerekre. Egyébként többen hiányolták erről a tanácskozásról. Jó alkalom lett volna az ismerkedésre. 

– Ahogy egy diák mondaná: igazoltan voltam távol. Amikor arra a napra egy fontos és halaszthatatlan dolgot beírtam a naptáramba, akkor még nem tudtam, hogy megválasztanak az egyesület elnökének. Sajnálom is, hogy hiányoztam, de a december 9-i Mikulás-ünnepségen már ott leszek, és remélem, sok szülővel és gyerekkel tudok találkozni. Mert én is azt vallom, hogy a személyes beszélgetéseket semmi nem tudja pótolni.